Bp

- Tudod mi a rossz abban, hogy a melengető napsütésben csukott szemmel ülsz? Az, hogy ha kinyitod a szemedet, akkor minden zöldes-szürke lesz.

Nem is mesélnék neki másat. Már nem. Elfáradtam a padokon, esetleg lépcsőn ülve, tettetve az olvasást, spontaneitást. Kifordított önmagamból, indokolatlanul sokat vettem a cigaretta füsttel ízesített friss levegőt a szmog ernyője alatt.
De látványára gondolás még mindig valami óvodás rajongást idéz elő ereimben.
És már nincs is kedvem szomorúnak lenni, amiért szemeiben vásárolt bocsánatkérésen kívül sokat nem kaptam.

Olyan kis Mukk szerzet, vagy vmi kobold. Soha meg nem szólítanám, csak lassan mosnám ingerküszöbét, eltörölném a határokat, vonalakat, és hagynám magamat definiálatlan szerelembe esni. Jó lenne elrontani mindent kapkodással, akarattal, akaratoskodással, alakoskodással,színészettel, agresszióval.
Letámadni! Megszerezni, a világ végének conquistádorának lenni.

De nem pusztítanám el. Csak simogatnám, részem lenne, nekem egészem, a teremtés csodájának csúcsaként nézne le kettősünk a 2. emeletről régi otthonunkba, a világnak végébe. Ahogy fogja kezem, ahogyan fülembe súgva számon kéri bizalmamat, boldog sustorgásom ködbe burkoli a tájat, víz partot mos, mi a vízen túl a sodrásban, túlcsordult a gáton a mézes szirup, gátját nem vetem keserű mézünk árjának.

-Tudod mi a rossz abban, hogy ha egyedül ülsz, lehunyt szemmel egy szobában? Az, hogy ha kinyitod a szemedet, még mindig a szobában ülsz egyedül.

a szemed nyitva, kezed a biliben.

kelt: Bp 2010/10/23
 

Hello world!

Welcome to WordPress.com. This is your first post. Edit or delete it and start blogging!

bocs

azt se tudom, h hol kezdjem. de ott fejezném be, hogy bocsánat.

tengerpart

ahogy felébredtem láttam magam mellett álmomat: a buszon voltunk, leszidtam és megszerettem. muszáj volt neki is.
igazából rettegek, hogy valamit elrontok. látom, hogy amit csinálok, majd te megbosszulod. állandóan méreg kevereg a szívemben, homályos tekintetem, nyugtalan minden végtagom. elmaszatolom az időt magam körül, minden borús, ha a szőke eszembe jut. kurva nagy markolóval földet temetek rá, sírjára virágot pisálok. felemelt fejemmel lebegek egyre el. letépem a bőrömet, hogy szemem köré csavarjam, hogy ne érje el érzékelésem gerincem velejét, hogy ne halljam, hogy békében nyugodjak. h békében nyugodjon.
aztán alkohollal átmosom, fertőtlenítem, kínzom, fekete lakkal bekenem, hogy színét se lássam, eredetét ne tudjam, csak felhúzzam, hogy ne fújjon az a rossz szél, hogy eladjam magam benne.
a ritmust mellkasomból egy üvegdobozban tartom. körmeneteken előveszem, napfényben csillogtatom, megsimogathatod, rá is csaphatsz, homokban görgetheted, felcincálhatod, csak egyet kérek: szeresd.

a szívemmel nagyon szerettem, penészben feküdtem. csak szorítottam, fojtogattam, lihegtem levegőért, imádkoztam magaslatért, térdepeltem elibe, hogy nézzen két szemembe.
a tenger nyugtató kékje mosolyog rám a napsugár koronája alól. átmelegít, simogat, megnyugtat és tengerpart.

ez lesz a szimbólumod: tengerpart.

mit mond kend?

micsoda átka a nagyságnak, h lábát egyszeriben kivágva, satnya semmiség kelt át  rajt , mintha nem is állhatna, nem is állt volna magasan. 
nehezen döngő léptekkel a semmiben lebegő fülekkel, istentelen élettel dacosan menetel
mind ki bíz hisz
vakon szaron gallyon tapod

mese nincs, mondja a róka. itt az idő a fordulóra. hogyan készülnél az életre, ha a dobozban méred a hőmérsékletet? nekem hiányzol, áldozni vágyom, jobban keresni. kidobnálak onnan, természetesen minden pénteken. beszélni nincs már, nincs kinek immár.

nézd. amikor láttalak nem voltál még érdemes arra, hogy érdekesnek ítéljelek. megnézted az arcomat tovább álltál imbolyogva. hatalmasat büffögtél, pedig máskor ezért szidtál meg. minek gondoltalak volna? miért kellett volna eljátszanunk, h ismerlek?
talán a mágikus prizma sugara miatt, amely fejem felett tündököl, már-már glóriához hasonló.
ami velünk született képesség, nem dicsekvésre való. ha gerincoszlopod meghosszabbodik, ha majd varázslatos felhő repít a panel 9. emeletéről a lágymányos pocsolyába, ahol képes is vagy helyt állani, majd akkor kérkedj. akkor kérd ki magadnak.
de mit? mi végre ez a beszélgetés, melynek nyelvezete idegen idegeimtől, mely aláássa tekintélyem és tébolyba taszít?
vedd le a koronát, alázkodj meg, támadj fel húsvét napján és szégyenkezz mezítelenséged miatt. szedj szert, mely szervezeted emésztve föl, rúttá tesz és agyhalottá.
ilyeneké a mennyek országa?
nem. ez tesz valóban dicsővé. mert romlásod legvégén, tested lehámlása folytán lelked, mint egy fiatal fióka, végre felszínre tör. csúpasz bőr, ráncos végtagod, kiszolgáltatottság. mosolyod ráncaid mélyén békét hirdetik majdan. én, leszállottan az égből, látván e csuda világot, mennyei mannát eresztek kezemból ajkaid közé. elmédet és szellemedet táplálja, immáron szükséged nem lesz hamura, mi fojtogat, mi határokat szab, mi nem enged élni, ami nem hagyja, h a zenéd szóljon, nem hagyja, h képes légy a világot kebledre ölelni.
de. én félek.
háh. látod, csak egy beszari fasz vagy!

és kacagva vissza bicegett odújába, porig alázva szerencsétlenünket, megfosztva őt a világuralomra töréstől.

de nicsak. valami borzalmas félsz ült ki sántánk púpos hátára. páni félelem ült ki egy szem szemének korom bogarába. látta üres gyomrán keresztül, ahogy hős születik a porból.
hősünk haja cafatokban lebegett a levegőben, kristályos gőzöktől gyötört tüdő csapkodó hangja a penészes rongyokon, amelyek férgeket takartak, amelyek ürülékkel borogatták a csípéseket. koronája már rég zaciban.
vakító kék szemmel, földöntúli ragyogással homlokán kilépett a kádból. megtörölközött. megmasszírozta kibicsaklott bokáját. ráncos arcával a tükörbe villantott egy eszelős mosolyt.

Kinek kell, hogy fájjon?

Ma nem tudtam semmire e koncentrálni. elkapott az álmodás, szünet nélkül szőttem jövőmet a fejemben, ebben a hóesésesben.

tegnap jót láttam. először minden fekete volt, nem is színpadszerű, hanem egy paravánnal volt elől eltakarva. szóval a térbe csak egy kisebb téglalapon lehetett belátni. egy énekkel kezdődött, erőteljes indítás, erős rúzs. aztán gyerekek kezekkel ábrázolva? jelképesen. igen. és szépen meg is szoktam. végig meg volt az atmoszféra, ami körüllengte az egészet.
minden aberráció benne volt, amit színpadon meg lehet, meg szabad jeleníteni. de nem ülte meg a lelkem. minden friss volt és fiatal. főleg a csirkecomb. rengeteg eszköz, piros almák, cipők. hol síkban, hol kettévágott síkban, mikor mélyen a térben, mikor kívül a téren.
minden volt benne. sajnos pár banális megmozdulás, mimika, de igazán lényegtelen a két óra hosszú fekete-fehér adományhoz képest.

vajon milyen lehetett a harmadik előadás? amikor még mindenkinek izgalmas volt?

azóta szüntelenül csak Fáj.
úgy odarohannék, hogy én is odaüvölthessem.






jah, és kiábrándultam Britney Spearsből. már nem figyelem ámulattal. de nem érzem úgy, hogy ettől könnyebb lenne a szívem.

egymás farkába harapott kutyák

még pénteken volt egy előadás.
a jó , rossz, isten, nem isten. ki kicsoda stb.
nem mertem megszólalni, mert mindenki okos vagy okoskodó volt. az egyiknek erejét nem éreztem magamban, a másik nem akartam lenni.
és csak hallgattam: a jó a fejlődés; nincs jó és rossz, csak kultúra, vallások, neveltetés.
nem tetszett, hogy nincs a beszélgetésnek folyamata, logikus folyása, sok a meddő szó, és természetesen a meg nem értés.
ezért is nem akartam szólni. (vagy mert gyáva vagyok.) azt láttam csak, hogy a vitázók nem tudják megérteni egymást, még kevésbé tudják kifejezni magukat. túl buták ahhoz, h beszélgetni tudjanak. csak felvetettek gondolatokat, amelyeknek nem javítása, csak megcáfolása történt. lehettek jó részei egy mondandónak, de nem fejlesztették tovább, tovább finomítva, csak belöktek szavakat.
olyan érzésem volt, hogy Istennek nem is kellett volna bábelben nyelveket teremtenie, anélkül is idegenek vagyunk egymásnak.

hazafelé pedig azon gondolkodtam, hogy mi is a jó. ha döntenem kel, hogy mi jó és mi rossz egy szituációban, akkor azt mondanám, hogy azt tartanám jónak, és tenném, ami nekem is jó.
és jönnek a cáfolatok, amelyekre keresem tovább a választ.
pl az idő. a nevelésnél is aktuálisan egy verés nem jó, rossz; de hosszútávon gyümölcsöző. tehát felelőséget kell éreznünk a döntésképtelenek iránt. de ki döntésképtelen.

magamat megnyugtatva: minden csak az érzékeimen keresztül létezik. nekem van saját jóm, saját rosszam. hozzá saját igazság- és értékrendem. ez lenne az én világom. vmi elképzelt.

nem folyok bele vitákba, mert nem tudok vitázni. és mástól se láttam még ezt, pár okos megnyilvánuláson kívül